Please, say you remember me - 11.rész

Sziasztok!

Először is, szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni. Remélem, mindannyian pihenéssel tudjátok tölteni ezt a rövidke kis tavaszi szünetet. Másodszor, jelentkezésem oka, hogy megérkeztem a PSYRM folytatásával. Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

Ui.: Lányoknak sok locsolót, fiúknak sok piros tojást :)

01.29.

~ Liam ~

Bár Ivy jól reagált rám, a srácokat mégsem engedtük be hozzá. Attól tartottam, hogy még több – számára idegen – ember felzaklatná. Helyette megegyeztünk abban, hogy eljönnek hozzánk, ha már hazamentünk.

A fiúk és Gina a ma délutáni géppel visszarepülnek Londonba. Ivy nővérét eddig tudták nélkülözni a munkahelyén, a menedzsment pedig nem nézi jó szemmel, hogy a srácok itt vannak, szóval nekik is menni kell. Édes szülei még maradnak, és pár nap múlva talán mi is visszatérhetünk Angliába. Ginával nem sokára bemegyünk a kórházba. El akar búcsúzni tőle, mielőtt hazamegy a férjéhez. Kopogtatás hozott vissza a valóságba.

‒        Szabad! – kiabáltam, kíváncsian pillantva az ajtó felé, ami lassan kinyílt.

‒        Szia! – üdvözölt a szőke hajú lány.

‒        Szia, Gina! Induljunk? – tekintetemet rávezettem.

‒        Igen – bólintott mosolyogva.

‒        Vigyázni fogok rá – bukott ki belőlem, mire furcsa pillantást küldött felém. Ezt nem akartam hangosan kimondani. – Tudom, hogy aggódsz érte, de ne félj, vigyázni fogok rá – magyaráztam.

‒        Tudom, bízom benned – elmosolyodott – Az aggódás, amit érzel, más miatt van – mondta. Összeráncoltam a homlokom.

‒        Megkérdezhetem, mi a gond?

‒        Most van elég bajod – válaszolta lassan.

‒        Rendben, nem kérdezősködöm – Ivy is hasonló módon szokta a tudtomra adni, ha nem kíván beszélni valamiről. – De mielőtt elfelejtem – folytattam – Köszönöm, hogy tegnap lelket vertél belém.

‒        Igazán nincs mit – vigyorodott el.

‒        Menjünk! – álltam fel az ágyról.

Levettem a kabátomat a fogasról és gyorsan belebújtam. Ginával úgy döntöttünk, elsétálunk a kórházig. Az odavezető úton is beszélgettünk, de semmi lényeges dolgot nem érintettünk. Bementünk egy pékségbe, ahol vettem szerelmemnek sütit. Felmentünk Ivy kórtermének folyosójára, majd megálltam az ajtó előtt.

‒        Együtt megyünk be, vagy egyedül szeretnél elbúcsúzni tőle? – kérdeztem tekintetét keresve.

‒        Ha nem gond, inkább egyedül – a szavai nem leptek meg, nem véletlenül tettem fel a kérdést – Igyekszem gyors lenni – mosolygott rám, ahogy az ajtóhoz lépett.

~ Ivy ~

A kórházi ágyamban voltam, félig ülő pozícióban próbáltam kezdeni magammal valamit. Csak pár napja tartottak itt, de hihetetlenül untam magam. Volt tévé a szobában és találtam is néhány normális csatornát, de nem igazán tudtak lekötni. Néha kivágytam a szabad levegőre, néha pedig csak szerettem volna valami normális ruhát felvenni, és kisétálni a mosdóba egyedül. Erre nem nagyon adtak lehetőséget, viszont az ágytálról sikerült lebeszélnem őket. Végtelenül megalázónak tartottam, emiatt képtelen voltam a használatára. Tiszta tudattal ezt nem lehet megcsinálni.

Nagyjából egy órával azután, hogy ebédet kaptam, kopogtatás zaja ütötte meg a fülemet.

‒        Szabad! – emeltem fel a hangom, míg kíváncsian néztem az ajtó irányába.

A kilincs lenyomódott, és nem sokára megpillantottam a nővérem mosolygós arcát.

‒        Szia! – azonnal elmosolyodtam. Végre valaki, aki nem orvos vagy ápoló.

‒        Szia, hugi! – becsukta az ajtót, aztán hozzám sétált – Hogy vagy? – kérdezte leülve.

‒        Jól, a doki szerint gyorsan javulok – válaszoltam. Vajon egyedül jött? Azt ígérte, ő is meg fog látogatni.

‒        Az jó – a nővérem furán sóhajtott fel.

‒        Valami gond van? – tekintetem rávezettem.

‒        Búcsúzkodni jöttem – bökte ki hirtelen. Összeráncoltam a homlokom.

‒        Haza mész? – Hülye kérdés, mégis hova menne?

‒        Igen – lassan bólintott – A főnököm berágott, ha nem megyek vissza, kirúgnak.

‒        Értem… gondolom Tylernek is hiányzol – motyogtam.

‒        Igen, de ő megérti – szólalt meg Gina – Amúgy sok puszit küld.

‒        Feleségül vett, ugye? – kérdeztem hirtelen – Emlékszem, hogy 2014 nyarára terveztétek az esküvőt.

‒        Igen, és ahogy megígértem te voltál az egyik koszorúslányom, majd megmutatom a képeket, hátha eszedbe jut róluk valami – mosolygott rám.

‒        Rendben – bólintottam.

‒        Beszéltél már a barátaiddal? – kényelmetlenül csúszkáltam az ágyban.

Anyáék korábban behozták nekem a telefonomat, de nem tudtam magam rávenni, hogy felhívjam őket. Nem tudom, most milyenek és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán felismerném a hangjukat. Azt se tudom, én mennyire változtam meg, nemhogy ők. Attól tartok, kényelmetlen lenne beszélni velük.

‒        Ez egy nem? – magamon éreztem testvérem tekintetét.

‒        Igen – motyogtam.

‒        Mitől félsz? – közelebb csúszva rátette a kezét a takaróval fedett combomra.

‒        Attól, hogy nem ismerem őket – néztem kék íriszeibe.

‒        Tisztában vannak a helyzettel, szóltunk nekik.

‒        Oké, de ettől még nem lesz kevésbé kényelmetlen a dolog – magyaráztam. Nem tudom elmagyarázni, mit érzek ezzel kapcsolatban, csak azt tudom, hogy ez valami rossz dolog. Bűntudatszerűség vagy valami ilyesmi.

‒        Csak próbáld meg! – biztatott – Nem értelek, mi ez a bizonytalanság? Hisz, Liam esetében olyan magabiztosan mentél bele a találkozóba – értetlenkedett.

‒        Igen, de őt egyáltalán nem ismerem, ezért azt gondoltam, nem lesz szar érzés, ha véletlenül megbántom valamivel – próbáltam elmagyarázni, mit érzek.

‒        Gondoltad? Történt valami tegnap, amikor itt volt? – Gina mindig olyan figyelmes.

‒        Elrontottam a nevét – lebiggyesztettem a számat. A nővérem az ajkába harapva próbálta elnyomni előtörni készülő vigyorát.

‒        Nem vicces! – szóltam rá – Úgy égtem, mint a rongy.

‒        Bocsi, tényleg nem – rendezte a vonásait.

‒        Olyan rosszul éreztem magam utána – felrémlett a tegnapi emlék.

‒        Basszus! – Gina hirtelen felugrott, mire a szívemhez kaptam.

‒        Mi van? – néztem rá aggódva.

‒        Liam itt van kint, azt ígértem neki, nem maradok sokáig – válaszolt. Hát, eljött. – Tényleg! – visszaült a székre és közel hajolt hozzám – Mi a véleményed róla? – kérdezte halkan. Az arca boldogan ragyogott, egyértelműen arra számított, hogy valami pozitív dolgot fogok mondani.

‒        Kedvesnek tűnik – hasonló hangerővel válaszoltam.

‒        Megtudtál tőle dolgokat? – óvatosan fogalmazott, de ezzel akkor nem foglalkoztam.

‒        Csak beszélgettünk, többnyire azt szerette volna, ha én kérdezek – elmosolyodtam.

‒        És megtetted? – húzta fel a szemöldökét, mire megráztam a fejem.

‒        Nem nagyon tudtam, mit kérdezni – vallottam be. Össze vagyok zavarodva, mert belecsöppentem egy életbe, amit nem ismerek.

‒        Egyelőre az is jó, ha csak szokod a jelenlétét – biztatóan végigsimított a karomon. Vajon, hogyan találkoztunk? Hogy jöttünk össze? Mikor jöttem rá, hogy szeretnék vele lenni? Milyen lehetett…

‒        Kérdezhetek valamit? – pillantottam Ginára. Mi mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Ezt tudhatja. Végül is, ki ha nem ő?

‒        Akármit – vágta rá azonnal.

‒        Vele veszítettem el a szüzességemet, igaz? – úgy tűnt, nem számított erre a kérdésre, de végül aztán bólintott.

‒        Igen – Nem emlékszem rá, pedig ez fontos. Tudom, hogy féltem tőle, nem akartam rosszul dönteni.

‒        Tudod, hogyan történt meg? – halkan beszéltem.

‒        Nem igazán – olyan érzésem volt, mintha hazudna – Ezt talán tőle kéne megérdeklődnöd – szavai hallatán elpirultam. Na, az egy nagyon szép beszélgetés lenne.

Figyeltem, ahogy a nővérem ismételten feláll a székről.

‒        Menned kell?

‒        Igen és egyúttal beküldöm Liamet – tekintetét végig vezette rajtam – Vigyázz magadra! – ölelt át. Viszonoztam gesztusát, magamhoz szorítva őt.

‒        Te is, és hívj fel, amint hazaértél! – kértem, miközben elengedtem.

‒        Mindenképpen – nyomott egy puszit a homlokomra, majd elindult kifelé.

Elhagyta a helyiséget, ezután belépett a barna hajú fiú.

‒        Szia!

‒        Szia! – figyeltem, ahogy elsétál az ágyamig. Intettem neki, hogy üljön le.

‒        Ezt neked hoztam – a kezembe adott egy lekváros péksüteményt. Ezt nagyon szeretem.

‒        Köszönöm – hálásan pillantottam rá.

‒        Hogy érzed magad? – fürkészett kíváncsian.

‒        Jól, Dr. Griffiths szerint, gyorsan javulok – válaszoltam.

‒        Ez jó hír – úgy láttam kicsit megkönnyebbült.

‒        Mondták, hogy síbalesetem volt, gyakran síeltünk? – kibontottam a zacskót.

‒        Igen, szerettük ezt csinálni – szólalt meg.

‒        Miért használsz múlt időt? – összeráncoltam a homlokom.

‒        Ezek után nem hiszem, hogy fogunk újra síelni – motyogta.

‒        Hát, én nem emlékszem a balesetre, szóval nincs bennem félelem, ha a síelésre gondolok – beleharaptam a sütibe, mire a fiú elmosolyodott – Ó, bocsi. Kérsz belőle?

‒        Nem – jó kedvűen megrázta a fejét – Én nemrég ettem, és egyébként is, neked hoztam.

‒        Én is ettem, de nem volt túl jó a kaja, a csokid tartott életben eddig – figyeltem a reakcióját, ami egy boldog mosoly volt.

‒        Örülök, hogy segíthettem – hátra dőlt a széken – Hogy haladsz a többiekkel?

‒        Mire gondolsz? – zavartan ráncoltam össze a homlokom.

‒        Hát, gondolom velük is ismerkedsz, persze rájuk emlékszel, de ők is változtak – magyarázta.

‒        Igen, mindegyikük idősebbnek néz ki, de ezt el ne mondd nekik! – elnevette magát.

‒        Nem fogom, ígérem.

‒        Egyébként, jól mennek a dolgok velük, ma azt is megtudtam, hogy a nővérem végül tényleg férjhez ment – újságoltam.

‒        Igen, nagyon jó kis esküvőjük volt, aggódtál is amiatt, hogy esetleg majd nem tudod hozni a szintet.

‒        Te is ott voltál? – kérdeztem meglepetten.

‒        Igen, én voltam a kísérőd – rám mosolygott, amit képtelen voltam viszonozni – A csokrot is elkaptad, ha akarod, majd megmutatom a képeket.

‒        Rendben – lenéztem a kezeimre. Nincs rajta gyűrű, de vajon volt? – Nem tudod véletlenül, mit csináltak a dolgaimmal, amik rajtam voltak a balesetnél? – pillantottam rá.

‒        Itt vannak a szekrényben – felállt, és kivett egy nagy táskát, amiben az összehajtogatott ruháim voltak, meg egy kisebb szatyor.

Utóbbiban az alsóneműm volt, egy nyaklánc meg egy karkötő. Egyszerű kis ezüstláncok voltak. Gyűrűnek se híre, se hamva. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat. Örültem, amiért nem gazdagította még egy elfelejtett eljegyzés is a „Nem emlékszem rá” listámat. Átnéztem a ruhákat, aztán visszapakolgattam őket a táskába. A két ékszert a takarómon hagytam.

‒        Köszönöm – Liam elvette a cuccokat, és visszarakta őket az eredeti helyükre.

Feltettem a karkötőt, majd megpróbáltam a láncot is, amin egy szív alakú medál lógott.

‒        Segítsek? – közelebb jött hozzám.

‒        Igen – bólintottam, közben a kezébe adtam a láncot és úgy fordultam, hogy rám tudja adni.

‒        Tessék – hátra lépett.

‒     Köszönöm – elmosolyodva a tenyerembe zártam a medált, amire bár nem emlékeztem, de nagyon tetszett.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)